Művészkedés nulla kézügyességgel
Az Alkotásutcában festettünk egy tájképet abszolút laikusként
Nagyjából öt éves lehettem, amikor szüleim óvodanevelői bátorításra szakemberhez vittek fejlődést mérő vizsgálatokra. Az ok egyértelműen a visszamaradott rajz- és grafikai készségem volt, talán még a pálcikaembereim sem stimmeltek, ha jól emlékszem. Azt ne kérdezzétek, hogy hogyan tud nem stimmelni egy pálcikarajz, de a pedagógusok egybehangzó véleménye szerint meg kell azt nézetni. Minden egyéb, nem rajz alapú, tehát pl. matematikai, logikai és hasonló skilljeim megfelelően erősnek bizonyultak, így a hivatalos orvosi diagnózis a következőképp alakult:
Ez a gyerek valami kegyetlen rosszul rajzol. [orvosi pecsét helye]
A kijelölt útról a teljes iskolarendszerben nem tudtam lekászálódni, faltam a reálos és természettudományos tárgyakat, de a humán vonallal sem volt különösebb problémám. Rajzzal kapcsolatban egy élmény él bennem tisztán még általános iskolából: egy nonfiguratív grafikát kellett vízfestékkel pingálni, tehát az elvárás az volt, hogy csinálj bármit, csak az ne hasonlítson tényleg semmihez. Nem számít se szín, se ecsetkezelés, se minőség, csak ez az egy: ne legyen formailag értékelhető. Teljes magabiztossággal festegettem usque harminc percig, majd a végén teljesen egyértelműen egy szemmel, szájjal és fogakkal rendelkező lény nézett velem farkasszemet a négy helyen rajztáblára csippentett A4-es, félfamentes rajzlapról. Hármast kaptam. Ekkor azért már lehetett sejteni, hogy a strukturáltságot az életem maradék részében sem lesz könnyű elengedni.
Ennyit elég is tudni arról a stabil tizensok év rendkívül mély és kiterjedt grafikai iskolázottságról, amiből én érkezem. Volt egy jó tizenöt év pauza ezt követően, de rögvest eztán feleségemmel főnixmadárként újraéledve párosban berobbantunk a művészvilág modern keltetőjébe, az Alkotásutcába.
Praktikusan ez kiinduláskor még csak annyit jelentett, hogy egy ajándékba kapott kupon birtokában – amelyet próbáltunk a lehető legkésőbbi időpontban felhasználni – kiválasztottunk egy festménytípust, majd lefoglaltuk azt a három órás alkalmat, amikor többedmagunkkal és az instruktorral együtt neki lehet állni a konkrét implementációnak.
Némileg engem is zavar az implementáció szó ebben a kontextusban, de most mit mondjak nektek, nem lehet mindenki egy mély érzésű, lelkileg gazdagon barázdált Jean-Michel Basquiat.
A felskiccelt, üres vászon nem riasztott el minket, ülve, állva, minden pozícióban alkottunk. A hangulatra semmilyen panasz nem lehetett, két-három karót nyelt, tényleges művészi eredményre áhítozó huszonévesen kívül értékes irónia és önirónia csomagokkal gazdagodtunk.
Festő 1: Ez így jó lesz?
* nézik egy darabig*
Instruktor: Persze, semmi rosszat nem tudok mondani.
Festő 2: Mondjuk jót se…
Így csapkodtuk hát egymást a még éppen csak bimbódzó alkotói barátságok útvesztőjében salétromsavval masszívan átitatott fűzfavesszőkkel. (Ezt Morgan Freeman hangján is olvassátok el.)
A sok mellébeszélés után vegyük fel most már végre az esztéta szemüveget. Immanuel Kant is megmondta, hogy:
Szép az, ami fogalom nélkül tetszik.
Bizton állíthatom, hogy nekünk erről az egészről semmilyen fogalmunk sem volt, talán ezért is lett ilyen megdöbbentően vállalható a végeredmény. Az instruktor rögtön pénzügyi ajánlatot tett a kész műre, de felháborodottan elutasítottuk, mégis minek néz minket? Mi nem a pénzért csináljuk, hanem azért, hogy bebizonyítsuk a harminc évvel ezelőtti szakembernek, mehetünk iskolába. Az élet iskolájába.
Ti is menjetek, tanuljatok, fejlődjetek, tapasztaljatok. Ha azonban egyszer mégis egy jópofa, újszerű szórakozásra vágynátok, ami nem vészesen ugyan, de azért sokaknak komfortzónán kívüli, akkor ennek a programnak érdemes lehet adni egy esélyt.
